Ha-Mashiach, a Felkent, YAHUsha avagy pogány nevén Jézus Krisztus
Yahusha Istensége
(Alábbiakban Jézus Krisztus, a kényelmesebb megértés kedvéért)
Krisztus Istensége
Ez az írás Jézus Krisztus Istenségének magyarázatával foglalkozik, választ adva az olyan, gyakran felmerülő kérdésekre, mint amelyek a Church of God (hetednapi) 1994. december 5. és 10. között lezajlott kongresszusán is elhangzottak, s amelyeket a Bible Advocate című kiadvány 1995. februári számában is megvitattak.
Ez a témakör rendkívül fontos és időszerű, miután a Church of God gyülekezetein belül is felütötték fejüket az egyház unitárius álláspontját támadó nézetek, különösen azok a trinitarista érvek, amelyek a Kalkedóni Zsinat alkalmával lettek megfogalmazva. Ez azért fontos, mert Isten igaz egyháza mindig is szigorúan egyistenhívő volt az elmúlt ezerkilencszáz évben.
Ebben a nagyon fontos témában egyedül csak a Biblia szavai lehetnek döntőek, és kizárólag az abban található, és teljes összhangban álló igazságokra támaszkodhatunk, ellentétben az olyan emberi kijelentésekkel, mint amit – egyébként helytelenül –, a Niceai Hitvallásnak nevezett hitvallás foglal magában.
A leglényegesebb kérdés: Krisztus isteni lény-e, és ha igen, miképpen isteni lény?
Ha a válasz igen, akkor magyarázatot követel, hogy miképpen kell érteni azt, hogy ő egy isteni lény? Két lehetőség van.
Először is azt a feltételezést vitatjuk meg, miszerint Krisztus nem egy isteni lény volt, hanem mindössze egy ember.
1. Az első felvetés szerint Krisztus csupán egy ember volt, aki nem létezett emberi eljövetele előtt.
Ezt az álláspontot nyugodtan nevezhetjük radikális unitarizmusnak. Ez a tanrendszer lényegében úgy akarja megmagyarázni az egyedül igaz Isten létét, hogy megtagadja nemcsak Krisztus isteni mivoltát, de még azt is, hogy bármilyen formában élt volna emberi születése előtt. Eszerint Krisztus mindössze az emberi létét, vagy életét áldozta fel embertársaiért.
Ez az álláspont teljesen ellentmond a bibliai tanításoknak.
A János 1:1 versei alátámasztják két isteni lénynek a létét, ahol azonban különbség van a határozott névelővel megjelölt és tárgyesetben álló Az Isten, (ton theosz) vagyis az Atya, és a határozott névelő nélküli, alanyesetben álló theosz között, aki a logosz, illeve a Messiás. A tárgyeset és határozott névelő használata a Bibliában következetesen mindig az Atyára utal.
A János 1:2-3 szövegei határozottan előfeltételezik Krisztus megtestesülés előtti létét a szellemi realitásban. Földi küldetésére a János 1:9 mutat rá: Krisztus azért jött, hogy megvilágítson minden embert. Az igaz világosság az Isten ereje, igazsága, kinyilvánított akaratának igéi voltak, amit a Szent Szellem ereje tesz elérhetővé és nyilvánvalóvá az egyénben (vö. Jn. 1:9). Krisztus testi eljövetelével lehetőséget adott mindazoknak, akik befogadták Őt, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Jn. 1:12). “Ő hússá lett, közöttünk vett szállást és mi megláttuk dicsőségét, amely az Atyától való Egyszülöttnek (monogenousz para patrosz) dicsősége: kegyelemmel és igazsággal teli” (Jn. 1:14).
Magát az Istent azonban “senki sohasem látta, az egyszülött isten (theosz), az, aki az Atya kebelén van, ő jelentette Őt ki” (Jn. 1:18). Krisztus feladata volt Őt kijelenteni, ezért: “Isten e világba hozta a prototokoszát” (Héb. 1:6). Ez az elküldött elohim lény az, aki felkenetett az öröm olajával az Ő társai közül (Zsolt, 45:6-7; Héb. 1:8-9). Ez a lény volt Isten teremtésének prototokosza, azaz elsőszülötte (Kol. 1:15). Eképpen volt ez a lény a teremtés kezdete (Jel. 3:14), továbbá az az Úr (vagy küriosz), aki az ÚR-nak, JHVH-nak nevében beszélt Izraelhez a sivatagi vándorlásuk alatt (Ap.Csel. 7:33).
A Biblia tehát határozottan és vitathatatlanul nyilvánvalóvá teszi a tényt, hogy Krisztusnak volt léte az emberi megtestesülése előtt. Az első elgondolást így félrevethetjük, mint hamis, alaptalan feltételezést.
2. A második felvetés szerint Krisztus létezett, illetve egy élő lény volt a megtestesülése előtt is.
Ugyanazok a bibliai kijelentések, amelyek megcáfolják az első feltételezés hitelességét, egyben alátámasztják ezt a másodikat.
Krisztus megtestesülés előtti léte tehát nem vitatható, itt azonban egy sor további kérdésre is választ kell adnunk.
2.1 Krisztus volt az Isten egyedüli fia?
A Biblia határozott kijelentései szerint Krisztus nem az egyes-egyedüli fia Istennek, a szellemi létvalóságban élők közül számtalan lényt nevez a Biblia Isten fiainak.
Amikor az eredeti teremtésben a föld létre lett hozva, az Isten fiai és a hajnalcsillagok együtt ujjongtak annak láttán, és mind dícsőítették alkotóját (Jób. 38:4-7).
2.2 Egyedül Krisztus kezébe lett adva a világ fölötti hatalom vagy uralom?
A válasz határozott nem. A nemzeteket a Felséges Isten helyezte örökségeikbe, “az Isten fiainak száma szerint” (5Móz. 32:8, lásd az LXX szövegein alapú fordításokat; az MT iratokban a Krisztus utáni időkben átírták a szöveget, s így lett az Izrael fiainak száma szerint. Az LXX-ben aggeleon theou, a holt-tengeri tekercsekben pedig Beny Eliym áll). Jehova része lett Izrael. Jákob az Ő örökrésze (5Móz. 32:9). Ennek a Jehova nevet viselő lénynek a Felséges Isten utalta ki Izraelt osztályrészéül, amiből levonható, hogy ez az alárendelt lény kiutalás alapján viseli Jehova nevét, és Ő az, Aki eljött Krisztusként. Ebben a korban a nemzeteket istenek, vagy uradalmi vezetők irányítják, egyedül Izrael (illetve az egyház) áll Isten közvetlen vezetése alatt, Krisztuson keresztül.
2.3 Ezek a szellemi fiak Isten elé járulhatnak?
Igen. Az Isten fiai megjelenhetnek Isten előtt meghallgatásra (Jób. 1:6; 2:1). Ez Sátánra is vonatkozik, hiszen ő is az Isten fiai közül való (Jób. 2:1), s Istennek ez a gonosszá vált fia ma ennek a világnak a theosza, vagyis istene (2Kor. 4:4).
2.4 Az Isten fiai mindannyian hűek voltak az Istenhez?
A válasz nem, s ez köztudott. Az Isten fiai közül voltak, akik fellázadtak, mint Sátán s angyalai (Ézs. 14:12), voltak olyanok, akik elhagyták méltóságukat és lakhelyeiket, s eképp buktak el (Júd. 6; 1Móz. 6:4).
3. Ha Krisztus isteni lény, miképpen isteni?
3.1 Krisztus az Isten Szelleme által volt egy természetű az Atyával. Így volt az Isten formájában. De ennek ellenére nem próbálta elragadni magának az Istennel való egyenlőséget (Fil. 2:6, a Károli aránylag pontosan adja vissza az eredeti görög szöveg értelmét, de sok fordítás szóhasználata elhomályosítja a lényeget, hogy Krisztus nem szándékozta magához ragadni az Istennel való egyenlőséget, mint Sátán tette). Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, s emberhez hasonlóvá lett. Emberi létét pedig alázatosan, a halálig tartó engedelmességben élte meg, egészen a keresztfán (vagy sztaurosz, azaz oszlopon) elviselt haláláig (Fil. 2:7-8). A választottak szintén ennek az isteni természetnek a részesei (2Pét. 1:4).
Ahogyan az emberek testiek, úgy Krisztusnak is testi életet kellett megára venni: “Miután a gyermekekkel a vér és hús közösségébe lépett, neki is hasonlóképpen részt kellett kapnia a húsból és vérből, hogy a halálon át hatástalanná tehesse azt, aki uralkodik, a vádlót” (Héb. 2:14).
Azért kellett neki “mindenben hasonlóvá válni a testvérekhez, hogy könyörülő és Isten felé végzett szolgálatban hűséges főpap lehessen, hogy így engesztelést szerezzen a nép vétkeiért" (Héb. 2:17).
És mert Neki is el kellett viselni a szenvedést és az abból való kísértéseket, így képes azokon segíteni, akik kísértést szenvednek (Héb. 2:10,11,14-18). Ezért van olyan főpapunk, aki képes erőtlenségeinkkel együtt szenvedni, ugyanis mindenben hasonlóan megkísértetett, a bűntől eltekintve (Héb. 4:15).
Amikor Krisztus emberként élt, minden tekintetben olyan volt, mint a többi ember. De Krisztus testi formájában ott élt az istenség (theotetosz) egész teljessége, vagyis az Isten lényege (Kol. 2:9), viszont ez a tulajdonság nem jelenti azt, hogy Vele egyenlő, hiszen pontosan ennek az isteni természetnek a teljességét öltik magukra a választottak is (Kol. 2:10), amivel egylényegűek és egyek lesznek Istennel, ahogy Krisztus is egy Istennel (Jn. 17:11,22), de soha nem egyenlőek az Atyával (Jn.10:29). Krisztus isteni természete, így isteni mivolta egy megalapozott tény, de abban a formában, ahogy Isten teljessége töltötte be, és ami által egy Istennel.
3.2 Krisztus isteni természete más-e, mint az emberi választottaké?
A válasz nem. Krisztus minden tekintetben olyan emberré lett téve, mint bármely ember (Héb. 2:17), hogy társörökösei lehessünk neki az ígéretek szerint (Róm. 8:17; Gal. 3:29; Tit. 3:7; Héb. 6:17; 11:9; Jak. 2:5; 1Pét. 3:7).
3.3 Mivel Krisztus bírta az isteni természetet, ez azt is jelenti, hogy bírta az Istenséget?
Nem pontosan. A Thayer Lexikon szerint ugyanis különbség van az istenség (theot) és az isteniség (theiot) között, amint a lényeg különbözik a lényeg tulajdonságaitól (Thayers. 288.old). Krisztusban az Isten teljessége élt testi formában (Kol. 2:9). Ez a fentiek alapján azonban nem azt jelenti, hogy maga az Isten személyes lénye költözött be Krisztus testébe, hanem azt, hogy az Isten tulajdonságai és jellemvonásai töltötték be teljességgel a testi formában megjelenő Krisztust. És pontosan ugyanez a teljesség adatik meg nekünk, embereknek is, akik Isten természetét öltjük magunkra (Kol. 3:10). Ebben nincs különbség zsidó és görög között, hanem Krisztus minden mindenekben (Kol. 3:11). Krisztusban a Szent Szellem által volt teljes az Isten, és Krisztus pedig ugyanazon a Szent Szellemen keresztül fejleszti bennünk Önmagát, hogy ezáltal majd Isten minden legyen mindenekben (1Kor. 15:28 (Károli, Csia)).
4. Egy Isten van, vagy kettő?
Ez talán egy rosszul fogalmazott kérdés. A Biblia ugyanis határozottan kijelenti, hogy csak egy igaz Isten van (Jn. 17:3; 1Jn. 5:20), Aki egyedül halhatatlan (1Tim. 6:16). A János 17:3-ban levonható, hogy Jézus Krisztus ennek az Istennek a Fia. Vagyis Krisztus egy különálló lény, Akit az egyedül igaz és egyedül halhatatlan Isten küldött el, s Akivel így semmiképpen nem lehet azonos.
A Biblia mindenkor az Isten egysége mellett tesz bizonyságot, s az az Isten az Atya, az egyedül igaz Isten. Ez az Isten az ószövetségi Eloah (Péld. 30:4-5). A Felséges Isten (1Móz. 14:18; 4Móz. 24:16; 5Móz. 32:8; Mk. 5:7). És ez az Isten egy különálló Lény attól a Krisztustól, aki az Ő Fia.
Az 5Mózes 6:4–ben ez áll: Shema Yishrael Jehovah Elohenu Jehovah Ehad. - Halljad ó Izrael, Jehova az Istenünk, Jehova az egy.
Ezt a szöveget egyedül a világi kereszténység értelmezi úgy, hogy ez valamiképpen két lényre vonatkozik, és aképpen, hogy az Elohenu (Istenünk) itt a többesszámú Elohim személyiségeire utal. Az Elohim az egyesszámú Eloah többesszámú változata. Az Elohenu kifejezés pedig egyesszámú, s egyedül a Felséges Istenre, Eloahra értendő, Aki az Atya Isten (lásd. Péld. 30:4-5). Ennek a szövegnek a trinitarista értelmezése nyelvtanilag és teológiailag is alaptalan. Magának a Jehova névnek is több applikációja van, amit az alábbiakban fogunk látni. A fenti verssel kapcsolatban még egy idézet a Soncino megjegyzéseiből:
Az Úr az Istenünk, az Úr az Egy. Az Úr, aki innentől a mi Istenünk, nem pedig más népeké, de idővel mindenki elismeri őt mint az egy és egyedüli Istent [Rashi]. Az Egy kiemeli, hogy ‘Ő egyedül’ az Úr [Ibn Ezra]. A szövegben azért áll az, hogy a mi Istenünk, mert a csodákat Mózessel vitte véghez [Nachmanidesz]. Az utolsó betűk, az ayin és daleth a héber hallani és Egy szavak kiemeltek, hogy a figyelmet a mögöttük álló gondolatra fókuszolják [Sforno].
A csodákat, amelyeket Mózes véghezvitt, a Jelenlét Angyala vitelezte ki Isten utasításaira. Egyetlen ember sem, beleértve Mózest is, soha nem látta Istent, vagy hallotta hangját (lásd a
JHVH Angyala [24] című írást, CCG. 1994). A Jehova név használát ugyanis kiutalás alapján is viselhetik az általa elküldött lények. A névhasználatnak egyébként is két formája van, az SHD 3068 Jehovah és az AHD 3069 Jehovih. Az SHD 3068 Jehova név a héberek által használt neve volt Istennek, amit általában Adonájnak mondtak ki és Úrnak fordítottak le. Az SHD 3069 (Jehovih) az SHD 136 Adonáj után használt név, s ezt a zsidók Elohimként mondják ki, hogy elkerüljék ugyanannak a megnevezésnek az ismétlését, mint az SHD 3068 (Jehova), amit ők Adonájként mondanak ki. A zsidóknak a név kimondásától való tartózkodása sajnos sok nehézséget okozott. Az itt elohimként kimondott név az Isten neve. Jehova (azaz Adonáj) egy alárendelt lény, Ő Izrael nemzeti Istene, akit a Felséges Isten rendelt föléjük (vö. 5Móz. 32:8). Jehovih Elohim pedig Az Isten, aki Istene ennek az alárendelt Adonáj Jehovának is. Ennek vetületében kell hát értelmezni a Zsoltárok 45:6-7 és Héberekhez 1:8-9 verseit. Az alárendelt Jehova jelent meg a prófétáknak, az Ő hangját hallották az emberek, amint a Jehovih Elohim (vagy Jehova Elohim) szavait kijelentette Annak utasításai szerint. A Messiás Jehova Elohim nevében áll (Mik. 5:3-4), annak az Istennek a nevében, Aki az Úr Isten, a Seregek Ura (Ámos 3:13; 4:13; 5:14; stb.). A Seregek Ura az, Aki elküldte az alárendelt Jehovát a nemzetekhez:
Zakariás 2:8-9 8 Mert így szól a Seregeknek Ura: Dicsőség után küldött engem a pogányokhoz, a kik fosztogatnak titeket, mert a ki titeket bánt, az ő szemefényét bántja. 9 Mert ímé én felemelem kezemet ellenök, és saját szolgáik prédájává lesznek, és megtudjátok, hogy a Seregeknek Ura küldött engem (Károli)
Az idézetből világosan látható, hogy az itt szereplő Jehova nem ugyanaz, mint a Seregek Ura (JHVH-ja), Aki elküldi Őt. Az Izrael fölött uralkodó, Jehovának nevezett lény alárendeltje az Őt elküldő Seregek JHVH-jának, Akinek megbízásából cselekszik, s Akinek így nevét kiutalás által viseli (lásd a
YHVH Angyala című írást).
Ez az Izrael fölé rendelt elohim lény, Akit a Seregek Ura elküldött, valamivel később, szintén Zakariás írásaiban, JHVH Angyalaként van megnevezve, Aki Dávid háza előtt jár, amely háznép istennekké lesz, olyanná, mint az előttük járó JHVH Angyala, Akit - mint már láttuk a Zakariás 2:8-9 verseiből - a Seregek JHVH-ja küldött el.
Zakariás 12:8 Azon a napon oltalma lészen az Úr Jeruzsálem lakosának, és azon a napon olyan lesz köztök a legalábbvaló, mint Dávid, a Dávid háza pedig, mint az Isten (elohim), mint az Úrnak angyala ő előttök.
Itt az Istenre használt héber szó az elohim. A Biblia tehát azt tanítja, hogy Dávid házanépe olyan lesz, mint Isten, mint JHVH Angyala. Dávid házanépe a választottakra utal, az itt JHVH Angyalaként megnevezett lény pedig a választottak feje, a Messiás, vagyis az előttünk járó Krisztus. A Messiást olyan elohimnak nevezi a Zsoltárok 45:6-7 és a Héberek 1:6-9, akit az Ő Istene kent föl erre a feladatra.
5. Az Elohim kifejezés csak két lényre korlátozható?
Egyáltalán nem. A Zsoltárokból és más idézetekből bizonyíthatóan az elohim kifejezés több lényre vonatkozik, mint pl. az Istenek Tanácsában részt vevő lényekre. Lássunk néhány példát a héber elohim kifejezés használatára:
Az elohim ítél az elohim gyülekezetében (Zsolt. 82:1). Ez a rang, illetve megnevezés kiterjed az emberi választottakra is (Zsolt. 82:6; Zak. 12:8). JHVH minden elohim-nál hatalmasabb (Zsolt. 86:8). JHVH hatalmas Isten, az elohim (istenek) nagy királya (Zsolt. 95:3), Akit jobban kell félni minden elohim-nál (Zsolt. 96:4). Az Istent imádják az elohim lények is (Zsolt. 97:7), akik fölött messze magasan áll (Zsolt. 97:9). Izrael Jehovája, az adon (egyesszámban), vagyis Izrael ura, szintén messze magasabb a többi elohim-nál (Zsolt. 135:5). Jehova Elohim Szabaoth az erős Jah, vagy Isten (Zsolt. 89:8-9).
Az elohimnak nevezett - kettőnél sokkal több - lények tehát Istentől különálló lények. Az istenek Istene (elohim Elohim-ja) az imádat és hálaadás tárgya (Zsolt. 136:2). Ez az Elohim kente fel a Messiást az öröm olajával az Ő társai közül. A társai pedig ezek az elohim lények voltak, akik mindannyian az Isten fiai. Krisztus a maga dicsőségét, a hatalomban megnyilvánult fiúságot a halálból való feltámadása által nyerte el (Róm. 1:4). Ezt az elohim létvalóságot, annak dicsőségét, és az abban Neki adott pozícióját adta fel, hogy miután elvégezte áldozati munkáját, annál még hatalmasabb pozíciót nyerjen el, mint főpap (Héb. 1:3-14; 2:5-10). Mert Aki megszentel és akik megszentelődnek, egytől vannak mindnyájan (az Atyától). Ezért [Krisztus] nem szégyenli őket testvéreinek nevezni. (Héb. 2:11).
Mint társörökösök, Krisztus testvérei leszünk, abban a létállapotban, amelyben Ő él megdicsőülése után, de soha nem egyenlőek az Atyával. És ez az igaz egyház következetes tanítása az apostolok óta. Ireneusz pl. a második században azt a megjegyzést fűzte a Zsolt. 82:1-ben használt elohim, vagy theoi kifejezés mellé, hogy azok közé tartoznak majd az emberi választottak is, akik az örökbefogadás által nyerik el a fiúságot (Az eretnekek ellen. 3.könyv. 6.fej. Ante-Niceai egyházatyák, 1. köt. 419.old).
6. Miképpen sokaság az elohim?
Az elohim (istenek, többesszámban) és a Bene Elyon, (a Magasságos fiai) kifejezések szinonimák. Ez ma már közismert tény, amit csaknem minden bibliaszakértő elismer. Sabourin SJ, The Psalms Their Origin and Meaning Alba House, NY, 72-74 oldalán pl. kitér arra a tényre, hogy az elohim lényekből kitevődő isteni tanács egy jellegzetes motívuma a zsidó hitvilágnak, már a legősibb időktől kezdve. Tehát ez inkább egy elhanyagolt, de egyáltalán nem újkeletű ismeret. Valójában inkább az a koncepció mondható modern keletűnek, miszerint az elohim kifejezés csak két lényre vonatkozik (az Atyára és Fiúra). Ez a feltételezés ráadásul az olyan, nem héber eredetű tanokon belül fejlődött ki, mint a trinitarista és binitarista nézetek.
Az elohim tanács - ha itt nem is ezen a néven - a Jelenések 4:1 és 5:14 verseiben van bemutatva. Ez a vének tanácsa a mennyei seregek belső tanácsköre. A kőtemplom rendszere és felépítése ezt a mennyei tanácsot tükrözte, a templom főpapja a mennyei főpapunknak, Krisztusnak volt előképe (Héb. 8:1-2), a huszonnégyes leosztású papi rend pedig a mennyei véneket jelképezte, akik figyelik a szentek imáit (Jel. 5:8).
Az elohim lények tehát egy sokaságot, egy teremtett rendet képeznek. Ezek az istenek azok, akiknek tanácsában áll Isten, és ítél közöttük. Ez az ún. qadosim, a szent angyalok, akiknek belső tanácsába harminc lény tartozik (az isteni tanács egy külső és egy belső tanácsra oszlik.) A szentségesek, vagyis a qadosim (SHD 6918) szerepelnek a Zsoltárok 89:1-8; Jób 5:1 és Zakariás 14:5 verseiben, s a kifejezés néhol emberekre is vonatkozik.
A teljes tanács hetven lényből áll [+2], amit a szanhedrin tanács tükrözött a földön, ők a vének, aminek újszövetségi megfelelőjét maga Krisztus jelölte ki (Lk. 10:1,17). Itt a görög szövegben hebdomekonta [duo] áll, vagyis hetven [kettő] de sok esetben csak hetvennek fordítják. A szanhedrin tanács köztudottan sosem csak hetven tagból állt, mindig volt két plusz tagja (vö. 4Móz. 11:24-26). A nemzetek száma szintén hetven, s úgy tűnik, a mennyei tanács száma szerint lettek elosztva (vö. 5Móz 32:8).
Ez a tanács a belsőbb, harminc tagú tanácsból terjed ki egy szélesebb körű, hetven fős tanácsra, majd a mennyei seregek további olyan adminisztratív leosztására, mint az ezer. (vö. Jób 33:19-24; különösképp a 23. vers, és Énok 75:1)
Az Isten fiai egyben hírnökök (malak), vagyis Isten delegátusai voltak, s ennek a kifejezésnek a görög fordítása az aggelosz, amiből a magyar angyal szó is származik. Egy másik nevük a káld íjr, azaz vigyázó, vagy szabadabban fordítva őrangyal (Dán. 4:13,17,23 és lásd még Énok könyvét). A káldok az Isten fiaira vonatkozóan ugyanúgy használták a káld elahhin kifejezést, mint ahogy a héberek az elohim szót. Ezek a lények, akik nem laknak az emberek között (Dán. 2:11).
Az elohim vagy elahhin többesszámú változatai az Eloah-nak (héb.) és Elahh-nak (káld) vagy az Allah (arab) szavaknak. A többesszámú változat Eloah fiaira utal. A bizonyos fiú, Akit kijelölt a megváltó munkára (Péld. 30:4-5) lett a Fiú. Ugyanez a lény volt a pátriárkák Elohimja, Akit a megváltás angyalának is nevez a Szentírás (1Mózes 48:15-16). Ez volt az Elohim, Aki Jákobot vezérelte életének minden napjában, és Aki megszabadította (megváltotta) őt minden bajból. Ez a szabadító angyal volt a Jób 33:23-ban említett lény, egy az Isten fiai közül. Ő lett kijelölve főpapként Isten háza fölé, s Ő lett az El Bétel, azaz Isten házának Istene (1Mózes 28:10-22). Ő lett felkenve társai közül az öröm olajával, stb.
Tehát az Isten engedelmes fiainak sokasága osztozik az Atya természetében. Az eszköz, ami által osztozhatnak az isteni természetben, egyedül az a Világosság lehet, ami a világba is eljött, hogy visszaállítsa az embert Istenhez, s az az eszköz a Szent Szellem (Jn. 1:9).
7. A trinitarista kijelentések nem annyira a Biblián alapulnak, mint inkább a görög filozófián. Ezért elvetik a hébereknek a bűnért való engeszteléssel kapcsolatos fogalmait és tanait. Nem képesek elfogadni egy olyan fiút, aki az Atyától függ mindenben, beleértve az örök életet is, és akinek a létvalósága “alacsonyabb rendű”, mint az Atyáé, és Aki ha nem lenne teljesen azonos az Atyával, akkor más lényegű lenne, mint az Atya, s nem lehetne elégséges áldozat a megváltásunkért sem.
Mindez hamis és egyáltalán nem bibliai tanítás, ami inkább azt a görög filozófiai elképzelést tükrözi, miszerint csak azonos lények képesek elégséges áldozatot nyújtani egymásnak. Vagyis Istennek csakis egy Isten feláldozása lehet megfelelő áldozat. Ez teljesen ismeretlen fogalom a héber hitvilágban, ilyen utalást sehol nem lehet a Bibliában vagy az Isten törvényzetében találni. Ezek a hamis feltételezések elsősorban azt az Isten által a törvényben lefektetett áldozati rendszert támadják, amelyek előképként mutattak Krisztus véráldozatára.
Krisztus saját vérének kiontásával ment be a Szentélybe, nem a bikák vérével. Önmaga életét áldozta fel (Zsid. 7:24). A főpapok feladata, hogy áldozatot és ajándékot vigyenek Isten elé (Zsid. 8:3). A főpap évente egyszer léphetett be a Szentélybe, soha nem vér nélkül, amelyet a maga és a nép vétkeiért vitt be (Zsid. 9:7). “Ezzel azt akarta jelezni a Szentlélek, hogy a szentélybe vezető út addig nem volt látható, amíg az első sátor fennállt” (Zsid. 9:8).
Ezáltal az ősi héber istenimádat szerves és jól ismert része volt az az isteni rendeletből származó áldozatrendszer, ahol egy teljesen ártatlan áldozatot kellett feláldozni, azért, hogy az alávetettek engesztelést nyerjenek vétkeikért a fölöttük álló Isten előtt. Az ószövetségi áldozatok elégségesek voltak, csak azért, mert Isten elfogadottnak nyilvánította azokat, és akik ezt tagadják, azok Isten megváltó tervének egy jelentős és fontos szakaszának érvényét és jelentőségét tagadják.
A görögök, annak indoklásául, hogy elvethessék a héber teológiát és az Izraelnek adott ígéreteket és törvényzetet, először is azt az igazságot aknázták alá, hogy Isten fölötte áll az elohim lényeknek, illetve az Isten fiainak. Ezt úgy oldották meg, hogy Krisztust felemelték az Atyával teljesen egyenlő szintre, ami után már nyugodtan állíthatták azt, hogy az Isten által egykor megadott törvényzet megváltozott. A régi, haragos és büntető Istent és törvényét felváltotta az egyenrangú, de szerető Krisztus és a kegyelem. A lények sokaságát magába foglaló, és az isteni természetben osztozó elohimnak (Isten fiainak) valóságát csak úgy tagadhatták meg, hogy egy különálló lényként különítik el az isteni természet kiterjedését lehetővé tevő eszközt, a Szent Szellemet. Részben ezért jelentették ki a Szent Szellemet egy személynek a Kalkedóni Zsinaton i.sz. 451-ben, véglegesítve azt a folyamatot, ami a Konstantinápolyi Zsinattal indult el i.sz. 381-ben. A más okokból nevezetes Niceai Zsinaton i.sz. 325-ben még nem tárgyalták meg ezt a kérdést. A Niceai Hitvallásnak nevezett hitvallást valójában itt alkották meg, és csak később tulajdonították azt Niceainak.
A törvény hatékony elvetése érdekében szükségszerű volt Krisztust felemelni egy Istennel teljesen egyenlő lénnyé, amit először – az egyébként önmagán belül “versengő” – modalista istenképben formáltak meg. A modalista tan tagadta azt, hogy Krisztus és az Atya különálló lények lennének. Ez azonban teljesen védhetelen és világosan eretnek magyarázat volt, nem is fogadták el széles körökben, csak Rómában és Alexandriában maradt meg egy ideig. A trinitaristák elsősorban Krisztus alárendeltségét támadják, továbbá azt, hogy Krisztus élete az Atyától függött, mert azzal szerintük nem lehetett volna elégséges áldozat. Ez abból a sajátos görög elgondolásból ered, hogy csakis egyenlő felek lehetnek egymás barátai, így Istennek is csak egy Vele egyenlő lény áldozata lehet megfelelő. Ez a meggyökerezett görög filozófiai elgondolás határozottan ellentmond a Biblia tanításainak. A görög agape kifejezés, ami az Isten szeretetét kifejező szó, valójában egy, a görög nyelvbe bekerült héber jövevényszóból származik. Ez a héber SHD 160 ‘ahaba. Az agape szó nem volt megalálható sem a görög irodalomban, sem a filozófiában addig, amíg meg nem jelent, illetve el nem terjedt a Szeptuaginta (LXX) fordítás. A gyakorlatban inkább a filio szeretet képezte a görög nézetek alapjait, amely érzelmek összetűzésben voltak az Isten törvényével. A trinitarizmus így egyfajta filozófiai alapbázisként szolgált az Isten törvényének elvetéséhez. Ehhez azonban Krisztust először egyenlő hatalmúvá kellett tenni az Atyával, hogy a törvény megváltoztatását magának az Istennek tulajdoníthassák. Azzal már egyáltalán nem törődtek, hogy ezt az álláspontot nem lehet bibliailag megvédeni, ezért a nekik ellentmondó írásrészeket vagy ignorálják, vagy támadják, vagy félremagyarázzák, s ha szükséges, akkkor félrefordítják. A körkörös okfejtésük általában az, hogy ha a Fiú nem lenne egyenlő az Atyával, akkor miképpen lehetne Őt dicsérni, vagy – az őáltaluk vett értelemben – imádni?
8. A fenti trinitarista érvelés hibás. A kérdéses pontra adott helyes felelet viszont nagyon fontos a monoteizmus alátámasztásához.
Ha egy lényt a léte teszi lénnyé, akkor minden léttel rendelkező - az lény.
A Biblia a következőket tanítja:
Egyedül egy igaz Isten létezik (5Móz. 6:4; Jn. 17:3; 1Jn. 5:20).
Ennek a lénynek vannak fiai (1Móz. 6:4; Jób 1:6; 2:1; 38:4-7); egy ezek közül Jézus Krisztus (Jn. 17:3).
Egyedül az igaz Isten halhatatlan (1Tim. 6:16), aki öröktől, örökkön át él (Jel. 4:9).
Az Ő akaratából lett minden a teremtésben (Jel. 4:11)
Következetesen: minden – az egy igaz Istenen kívüli – más dolog, lény és egyén az Atya akaratának a terméke.
A Biblia azt tanítja, hogy léteznek olyan lények, akik az Isten fiainak vannak nevezve – ezt nyilvánvalóvá teszi a Szentírás. Egy lény attól lény, hogy van önálló élete, azaz létezik. Más szóval: tudjuk, hogy Isten és a fiai valós, egyéni lények. Viszont tudjuk azt is, hogy az Isten fiai mindannyian az Istentől (az Ő akaratából) származó lények, azaz általa jöttek létre. Hasonlóan, az Isten Fiának nevezett Krisztus szintén az Atya akaratának az eredménye, vagyis szintén az Atyától jött létre.
Krisztus erőtlenségben lett megfeszítve, de Isten erejéből élt, és Istennek a hit által gyakorolt ereje által tartatott meg (2Kor. 13:4; 1Pét. 1:5).
Maga a születés szerinti elsőbbség önmagában nem feltétlenül jelent rangelsőséget is. A rang kiutalás által jön, attól, aki hatalomban fölötte áll, és aki az akarata szerint kiosztja azt, az határozza meg az alatta állók elsőségi jogát is. Ez a legfelsőbb akarat az Atyáé, aki a kezdet előttől fogva létezett a teljes halhatatlanságban (1Tim. 6:16). Az Atya Isten minden hatalom birtokosa, és Fiának is Ő utalta ki azt a hatalmat és elsőséget, amit Fia gyakorol (1Pét. 3:22). Minden hatalom Istentől jön, ahogyan Ő elrendelte (Róm. 13:1).
Mivel Krisztus és a szellemi fiak az Atyától származnak, így mindannyian az Atya alávetettjei. De csak az, hogy rangban alávetettek, még nem jelenti azt, hogy nem ugyan olyan létlényegűek (szellemi lényegűek). A szellem lényegű Isten a szellemek Ura, s fiai szintén szellemek, akik így képmásai. De ez a szellemi egylényegűség egyáltalán nem jelenti azt, hogy minden szellem öröktől fogva létezett volna. Az Atya, már a szó értelmi jelentése szerint is, logikailag megelőzi a fiakat, hiszen a nyelv és a nyelv használati logikája értelmetlenné válna, ha ez a kifejezés nem ezt a valóságot jelentené. A fizikai teremtés egy másik dolog. A fizikai létvalóság lassú sorvadásra és halálra van utalva. A testi fiaknak nem szellemi, hanem anyagi lényegű életforma adott. A testinek éppen ezért újból kell születnie, hogy belépést nyerhessen Isten szellemi országába (Jn. 3:3). Akik újjászületnek, azok valóban ismerik Istent (1Jn. 4:7), s azok nem maradnak meg bűneikben, mert magától Istentől születtek újjá (1Jn. 3:9; 5:18). Az ilyen fiak elohim létre kerülnek majd az első feltámadásban, s pontosan olyanná válnak, mint az előttük járó JHVH Angyala (Zak. 12:8), s örök életet nyernek (1Jn. 5:11; 2:25) azzal az engedelmességgel, amellyel Krisztus is viseltetett az Atya iránt. Krisztus a hibátlan életéért, odaadó, halálig tartó engedelmességéért, életének feláldozásáért és a halálból való, Szentség lelke szerinti feltámadása által Isten hatalmas Fiává rendeltetve (Róm. 1:4), most a halhatatlanság állapotában él (Héb. 5:6,8,9; Róm. 6:9) az Atya jobb kezénél ülve (Ef. 1:17-23), minden hatalmat nyerve (Mt. 28:18). Mindezt Isten a Szent Szellem által vitte véghez.
Amit az egyedül halhatatlan Isten megteremt, azt képes elpusztítani is. Az engedetlenek így kerülnek örök halálra (Jel. 20:15), az engedelmesek pedig akaratából kapnak örök létet.
Krisztus ezt az előttünk álló örökkévalóságra szóló halhatatlansági állapotot nyerte el elsőként, s mint elohim az Atya jobb kezéhez ülhetett a hívők főpapjaként. Addig a pontig képes volt meghalni, ahogy meg is halt értünk. De ennek a halhatalanságnak az elnyerése egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyenlővé vált az Atyával. Krisztus így nem egyenlő az Atyával sem hatalomban, sem abban, hogy egy olyan nem létrehozott, öröktől fogva létező élete lett volna, mint az Atyának. Ami hatalmat kapott, azt az Atya ruházta rá (vö. 1Kor. 15:24; Jel. 12:5; 19:15).
Bár szellemileg és biológiailag is az Isten fiai vagyunk, az elohim lényegű örök létet és az adott hatalmat Tőle kapjuk, ahogyan Ő jónak látja kiutalni (vö. Zak. 12:8; 1Jn. 5:11; 2:25).
Krisztusban sem volt meg ez az önmagából eredő örök élet, azt az Atyától kapta meg, s az ennek ellentmondó trinitárius tanítások a Biblia tanításának mondanak ellent:
János 5:26 Mert ahogyan az Atyának van önmagában élete, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában.
A Fiúnak az Atyától adatott meg az önmagában való (halhatatlan) élete, s úgy kapjuk azt meg mindannyian az Atyától az emberi fiak közül is.
Az állítás, miszerint Krisztus öröktől fogva létezett az Atya mellett, lényegében azt előfeltételezi, hogy Krisztus azt nem Isten ajándékaként kapta meg engedelmességéért és elvégzett munkájáért. Ez teljesen ellentmond a Biblia számos szövegrészének, kezdve az 1Timóteus 6:13-mal, ahol az Atya Isten az minden élet vagy lét megadója és fenntartója. Az 1Timóteus 6:16 verse minden félreértést kizáróan kijelenti, hogy egyedül Isten halhatatlan, és ember soha nem látta, vagy képes látni Őt. Megközelíthetetlen fényben él, és csak szellemi lények képesek érzékelni a szellemi létvalóságot. A trinitaristák megkísérlik úgy beállítani, hogy az Atya és a Fiú ugyanannak az egy Istennek a különböző aspektusait képezi. Ebből fejlődött ki a Monarchia és Circumincession, azaz a különálló, de egylényegű háromság tana (amelyben a háromság tagjai különállóak, miközben jelen vannak egymásban, egy bezárt háromságon belül). Ezeknek a logikai abszurditásoknak az eredménye az, hogy Krisztust az egy Istenség különböző, de nem különálló személyeként nyilvánítják ki.
9. Az antikrisztus tanítása
Itt ki kell térni az antikrisztus tanának nevezett nézetre is, ahogy az 1János 4:1-2 vázolja:
1János 4:1-3 1 Szeretteim, ne higgyetek minden szellemnek, hanem próbáljátok meg a szellemeket, hogy vajon Istentől valók-e, mert sok hamis próféta ment szét a világba. 2 Erről ismerhetitek meg az Isten Szellemét: Istenből való minden szellem, aki vallást tesz a Krisztus Jézus mellett, aki húsban jött el (aki vallást tesz a Krisztus Jézusról, hogy húsban jött el), 3 de egy szellem sem Istentől való, aki Jézus mellett nem tesz vallást. Nos, éppen ez az antikrisztusi szellem, akiről azt hallottátok, hogy eljő, s már a világban is van. (Csia Lajos)
Ezeknek a mondatoknak a valós mondanivalója elhomályosult, bár Csia Lajos fordítása pontos. A modalisták, akik a trinitáriusok szellemi elődei voltak, azt vallották, hogy Krisztus, aki egy duális Istenség egyik aspektusa volt, valójában nem halt meg teljességgel, mert a valódi “része” a mennyben maradt Istenként. Ez volt az az eretnekség, amire János utalt, amikor ezekkel a szavakkal figyelmeztette a hívőket. A modalista, majd a trinitárius kézírók, illetve másolók a szövegen is változtattak némileg, hiszen az antikrisztus tana egyértelműen az ő tanításaikat vázolta. Amikor Ireneusz idézte ezt a szöveget, ő még az eredeti változatból idézett (Ch. 16:8, Ante-Nicene Fathers, 1.köt. a 443.oldal lábjegyzéke).
Eképp ismerhetitek fel az Isten szellemét: Mindazok a szellemek, amelyek megvallják azt, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől való; és minden szellem, amely elválasztja Jézus Krisztust [a testi eljöveteltől] az nem Istentől való, hanem az antikrisztustól
Akik azt vallják, hogy Krisztus csak mint ember halt meg, de isteni mivolta valamilyen formában tovább élt a mennyben, azok az antikrisztus tanát hirdetik. Szókratész, a híres történész szerint (VII. 32. 381.old) ebbe a szövegrészbe azok rontottak bele, akik különbséget tettek Jézus Krisztus istensége és emberi léte között, s a két létformát elválasztották egymástól. Lényegében tehát tagadták Krisztus testi eljövetelének valóságát, hisz fenntartották azt, hogy isteni mivolta (a testitől külön) továbbra is a mennyben volt Istenként.
10. A trinitarista nézet leggyakoribb problémái és az azokra kidolgozott megoldások
10.1 A teremtett, a kezdet, a született és az egyszülött kifejezések keverésével, jelentésük félremagyarázásával, illetve rossz értelemben vett használatával homályosítják el a legtöbb igerészt. Ilyen pl. a Jelenések 3:14, ahol a szövegben Krisztus a teremtés kezdetének (arche) van nevezve. Egy sokatmondó montázst lehetne összeállítani abból, ahogy a sok különböző fordítás szóhasználatával amennyire csak lehet, elfedik a szó valós jelentését. A NIV-ben (New International Translation) pl. az arche szót az angol ruler (uralkodó) kifejezéssel fordították, merthogy a szó pontos fordítása érzékeltetné azt, hogy Krisztus teremtve volt. Az arche (kezdet) szó használata nagyon fontos, és az akkori használatával kapcsolatban számos írásemlék fennmaradt, a szónak egyébként különösen nagy jelentősége volt a gnosztikusok korai teológiájában. A korabeli írásokban az arche (kezdet) szónak mindig pontos jelentését adták vissza (lásd még A Szentszellem [117] című írást).
Egy másik nagyon fontos kifejezés a teremtés menetével kapcsolatban a prototokosz. A Kolossze 1:15 ezt írja Krisztussal kapcsolatban: Ő a láthatatlan Isten képmása, az egész teremtésben az elsőszülött (prototokosz). A görög prototokosz kifejezés azonban egy olyan értelmezést hordoz magában, hogy az elsőszülött azért első, mert továbbiak követik. Vagyis egy sorozat első, nem pedig egyedi példánya. Krisztus volt a szellemi teremtés elsőszülötte. Ő volt továbbá Mária prototokosz fia is (Lk. 2:7). A Receptus kéziratokban a Máté 1:25-ben Krisztusra szintén prototokosz áll:
Máté 1:25 De nem ismerte meg őt addig, amíg az megszülte az elsőszülött (prototokosz) fiút; és a Jézus nevet adta neki.
A Receptus szövegében ez áll: megszülte fiát, az elsőszülöttét. És nevezte annak nevét Jézusnak (Joshúa). A modernebb szövegek nem használják ezt a változatot. A The Companion Bible a következő megjegyzést teszi az elsőszülött fiúval kapcsolatban:
Ezeket a szavakat (elsőszülött fiát) ismerjük Tatián (i.sz. 172) és tizenkét más, 4. század előtti egyházatya idézeteiből; és csaknem minden kézirat tartalmazza [a prototokosz-t], kivéve a Vatikán és Sinaiticus (a 4. századból). A modern fordítások kivétel nélkül kihagyják az “elsőszülött fiát”, de alaptalan indoklással.
Az indoklás valóban alaptalan. Lényegében a Szíriában és a kései Rómában kialakult erős Mária-imádat elterjedése volt az ok. A Mária kultuszhoz, istenanyakénti felemeléséhez természetesen szükséges volt tagadni azt, hogy Krisztus után voltak még további gyermekei is, és a kultusz elterjedésével a kéziratokból kivették a prototokoszt. A Lukács evangéliumában lehetetlen volt változtaniuk, de az nem volt annyira nyilvánvalóan veszélyes szövegrész számukra, mint a Máté szóhasználata, így elsősorban ez utóbbi volt útban. Az viszont tagadhatatlan, hogy a Szentírás igenis megemlíti Krisztus fivéreit és nővéreit (Mt. 13:55; Mk. 6:3).
Krisztus fiútestvéreinek nevei Jakab, József (Joszesz), Simon és Júdás (nem Iskarioti). Leánytestvéreiről a Máté 13:56 és Márk 6:3 tesznek említést, bár neveiket nem említik meg (lásd még Mát. 27:56). Jakab említve van még a Márk 16:1-ben, Júdás pedig a Lukács 6:16-ban. Ez a Júdás és Júdás Iskariotes nyomatékosan meg van különböztetve.
Mivel ez már Krisztus feltámadása utáni szemszögből íródott, így rá úgy utal a Szentírás, mint Jakab fivérére, nem mint Krisztus fivérére.
A Szentírás vitathatatlanná teszi, hogy Krisztus miképpen prototokosz. Ennek három aspektusa is van: Krisztus volt a teremtés elsőszülötte (Kol. 1:15), ahogyan Ő volt Mária elsőszülött gyermeke is (Istentől megfoganva), valamint Ő az elsőszülött a halottak közül is (Kol. 1:18) a feltámadás által, mint elsőszülött a sok testvér között (Róm. 8:29). A prototokosz szó értelmi használata minden alkalommal egy olyan elsőszülöttségre utal, amelyet követnek mások is.
A prototokosz szó alkalmazási módjában mindig egy adott sorozat első “példányára” utal. A trinitarista fordítók eléggé következetlenül magyarázzák a szó értelmét, hogy ahol lehet, elkerüljék a szó jelentésével járó negatív következményeket a teológiájukre nézve. A prototokosz kifejezést használja a Zsidók 1:6 is, ahol Isten a világba hozza elsőszülöttét. A Zsidók 1:5 pedig a Zsoltárok 2:7 verseit idézi fel, rámutatva arra, hogy Dávid megértette a Messiás fiúságának mibenlétét.
A kifejezés értelme nagyon lényeges, hiszen Krisztus volt a szellemi teremtés elsőszülötte. Emellett, Isten szellemi fiainak sokasága közül Ő volt az egyetlen fia, az egyetlen elohim lény, Aki emberként megszületett. Ilyen módon nevezik Krisztust jogosan monogenesz theosz-nak, azaz egyszülött istennek a János 1:18-ban. A Receptus itt is módosított, és a monogenesz uion, azaz ‘egyszülött fiú’-t használja, azért, hogy elkerüljék az egyszülött isten kifejezéssel járó teológiai következményeket. Az egyházatyák azonban a monogenesz theosz kifejezést használták. Így Krisztus volt az elsőszülött a teremtésben, de az egyetlen lény az Isten fiai közül, aki eképpen megszületett. Mi, emberek Isten fiaivá válunk, amikor Istentől újjászületünk, de egyedül Krisztus prototokosz, mindenben az első.
Krisztus az elsőszülött elohim, vagy theoi (isten), és az egyetlen közülük, aki megszületett Istentől foganva. Pál kijelenti, hogy sok theoi és sok kurioi létezik, de számunkra csak egy Isten, az Atya, Akitől minden van, és egy Urunk, Jézus Krisztus (1Kor. 8:5-6). Az egy Istentől való, elsőszülött és egyszülött theoi lett Urunkká Isten határozatából.
Csak egy igaz Isten létezik, aki az Atya (Jn. 17:3).
A trinitáriusok egy mesterségesen eltúlzott különbséget állítanak fel Krisztus, és Isten többi szellemi fiai, vagy más néven angyalok között. Sok részben magának az angyal megnevezésnek mára kialakított jelentésével. Krisztus az elvégzett munkája és a halálból való feltámadása által került messze az Isten szellemi fiai, az angyalok fölé. Az egész Héberekhez írt levél lényegében azt vázolja, hogy miképp lépett a szellemi létvalóságból az angyaloknál “alávalóbb” létformára, majd miként került messze föléjük. Hogy Krisztusnak tulajdonképpen áldozati munkájával el kellett nyernie ezt a méltóságot, s csak feltámadása után kapta meg, az látható a Héberekhez 1:3-4 verseiben:
Héberekhez 1:3-4 3 A Fiú a dicsőség kisugárzása, az Istenben az ő lényének kimetszett képe. Hatalmas szavával ő hordozza a mindenséget is, ő szerezte meg a vétkek bocsánatát s azután leült a magasságban az isteni Fenség jobbja felől 4 miután annyival hatalmasabbá lett az angyaloknál, amennyivel azokénál különb névnek lett örökrészesévé. (Csia Lajos)
A Héberek 1:5 azt a tényt hangsúlyozza ki, hogy Ő volt az egyetlen erre kiválasztott, Istentől megszületett (gegenneka) lény. Ő volt az elsőszülött, aki e világba lett hozva, elvégezte feladatát. A társai (metoxous) közül lett felkenve az öröm olajával, s aképp került föléjük, örök uralmat kapva (Zsolt. 45:6-7; Héb. 1:8-9). Az angyalok szolgáló szellemek, és azok érdekében szolgálnak, akik elnyerik az üdvösséget (Héb. 1:14). Ezt a szövegrészt általában arra használják fel, hogy lealacsonyítsák az angyalok állapotát, s olyan fényben mutassák létüket, amely túl alacsony lenne ahhoz, hogy Krisztus közülük való lehessen. Holott az elsőszülött Krisztust követő választottak olyanokká válnak Isten országában, mint Isten angyalai (Lk. 20:36). Ez egy teljesen kitekert értelmezése a Héber levél mondanivalójának. Krisztus megvall bennünket Isten angyalai előtt (Lk. 12:8-9), akik lényegében testvéreink (Jel. 12:10).
Krisztus áldozata kettős aspektusú, kihat a mennyei létvalóságra is, továbbá elnyert főpapsága és királysága is kettős aspektusú, hiszen munkájával mindent visszabékített az Istenhez, legyen az a földi vagy a mennyei létvalóságban (Kol. 1:20).
Az, hogy az angyalok Krisztus alávetettjei, nem jelenti egyben azt is, hogy Krisztus Istennel egyenlő lenne. Nem jelenti azt sem, hogy a szellemmé született emberi fiak, vagy az angyalok más létlényegűek – más, eltérő szellemi létvalóságban élő lények – lennének, mint Krisztus, vagy akár Isten. Mi Isten fiaivá válunk, ahogy az angyalok is Isten fiai. Az angyalok mindannyian egylényegűek az Atyával és Krisztussal, ahogyan mi, újjászületett fiak is egylényegűek vagyunk velük.
Ha Isten Szelleme által újjászülettünk, s az bennünk él, akkor általa egylényegűek vagyunk az Atyával. Isten az önmaga pontos hasonmását hozza létre bennünk (Kol. 3:10). Ez a teremtés célja, és mindez akkor fog teljességre jutni, amikor Isten minden lesz mindenekben (Eféz. 4:6; 1Kor. 15:28). Arra lettünk teremtve, hogy egylényegűek legyünk az Atyával, ahogy Ő kiterjeszti önmaga lényegét és tulajdonságait ránk és a hű mennyei lényekre. Az Isten teljességének elnyerése a cél, amint Krisztusban is az Isten teljessége élt (Kol. 1:19; 2:9), s mivel nekünk Krisztus teljessége adatik meg (Kol. 2:10; Ef. 1:23), így Isten teljességével töltődünk be (Ef. 3:19). Ez az egylényegűség. Ez Krisztusban kezdődött, az egyházban folytatódott, és ki fog terjedni a mindenségre. Abból, hogy a teremtett világ az teremtett, még nem következik az, hogy nem válhat egylényegűvé az Istennel. Ilyet sehol nem tanít a Biblia, annál inkább az ellenkezőjét.
Mindannyian osztozhatunk az isteni természetben (2Pét. 1:4). Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy azzal teljes örökkévalóság vagy abszolút hatalom jár. És az, hogy Isten kiutalja számunkra az örök életet az előttünk álló örökkévalóságba, nem jelenti azt, hogy öröktől fogva éltünk, abban az örök létállapotban, amelyben Ő mindig élt. Hasonlóan, az örök élet megadatott Krisztusnak és a mennyei seregeknek, de azok nem léteztek a kezdet előtt. Az örök létet Isten adja meg, minden lénynek, aki Rajta kívül áll, így sem Krisztus, sem a mennyei seregek tömegei nem bírták azt eleve. A jövőre néző örökkévalóság elnyerésével, továbbá az Isten természetében és létlényegében való részesüléssel azonban egyetlen lény nem lesz és nem is lehet sem együtt örökkévaló (visszamenőleg), sem egyenlő az Atyával. Pontosan ez okból tanítja a Biblia azt, hogy Isten az egyedüli Lény, Aki a teljes halhatatlanság állaptát bírja (1Tim. 6:16).
Mindezért az az állítás, miszerint Krisztus az egy igaz Isten, az eretnekség, amely áthágja az első parancsolatot. Egyetlen egy igaz Isten létezik (Jn. 17:3; 1Jn. 5:20), az Atya, akinek a Fia Jézus Krisztus. Krisztus egyszerűen nem azonos az egyedül igaz Istennel, aki elküldte Őt. Ha az lenne, akkor lényegében két igaz Isten létezne, s a Szentírás – beleértve az Újszövetséget is – hamis lenne. A két külön, egyformán igaz Isten létét még a trinitaristák is tagadják. Ezt a Bibliára nem alapozható nézetet kizárólag csak az ún. binitaristák vallják, akik a trinitáriusok által felállított csapdákba esve alakították ki teológiájukat. A modern binitarizmus egy aránylag újkeletű tévhitrendszer, amelyet elsősorban az olyan trinitárius háttérből kijövő emberek vallanak, akik számára a Biblia alapján ugyan bizonyíthatóan tévesnek bizonyult a trinitarizmus, de méltatlannák tartják Krisztus létét lealacsonyítani egy lényegében teremtett lény rendjére. Ez természetesen ostoba megoldás, ami ellentmond a Szentírás tanításainak. A binitarizmus ugyanis logikailag egy politeisztikus tanrendszert tanít, s pontosan ez volt az oka annak, hogy a trinitaristák tagadják Isten és Krisztus egymástól különálló létét egy Istenségen belül. Emiatt alakult ki az a háromság-dogma, amelyben az egy Istenséget egy különböző, de egymástól nem különálló háromság tagjai teszik ki. A Biblia egyáltalán nem támaszt alá egy ilyen istenképet. A Szentírás tisztán és következetesen azt tanítja, hogy egyetlen igaz Isten létezik, aki az Atyja Jézus Krisztusnak, és Aki az Atyja mindannyiunknak (Jn. 20:17).
Krisztus nem egyenlő hatalmú az Atyával (Mát. 19:17; 20:23; Mk. 13:32; Jn. 12:29; 14:28; 1Kor. 3:23; 11:3; 15:28).
Krisztus nem létezett öröktől fogva az Atya mellett az abszolút halhatatlanság állapotában (1Tim. 6:16). Egyedül az Isten létezik az időn kívül, azaz a kezdet előtti állapotban, mivel maga az idő egy vagy több személy között fennálló viszony eredménye.
Egyedül az Isten az alfa és az omega, az első és az utolsó. “Én vagyok az alfa és az ómega (a kezdet és a vég)” - mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható (Jel. 1:8). A határozott névelőt az Isten szó előtt sok fordítás nem fordította le, ami félreértéseket okozott ezzel a szövegrésszel kapcsolatban (lásd
Az Isten teremtésének archéja mint az Alfa és az Omega című írást).
Isten az alfa és omega, mint az, aki van, aki volt és aki eljön (mindenekbe). Ő a Mindenható. Ezek az Atya Isten szavai. A Jelenések könyvének mondanivalóját az Atya nyilvánította ki és adta meg Krisztusnak, hogy Ő kinyilvánítsa szolgáinak (Jel. 1:1). Mivel ezt a kinyilvánítást Isten adta meg neki, így Krisztus a megdicsőült állapotában sem mindentudó (Jel. 1:1), mint ahogyan emberként sem volt mindentudó (Mk. 13:32).
Tehát az Isten jellemzőit, tulajdonságait csak az Ő kiutalása, illetve felruházása által lehet megkapni. Amint a Szentírás kijelenti, mindannyian “elohim vagyunk, a Felséges fiai” (Zsolt. 82:6), és a Szentírást nem lehet megbontani (Jn. 10:34).
Viszont úgy Krisztus, mint minden más elohim lény, mindannyian az Atya alávetettjei maradnak, akik kizárólag az Ő akarata szerint intézkednek.
Annak, hogy a trinitaristák különösen ellenzik Krisztus Atyához viszonyuló “inferioritását”, megvannak a maga okai. Számukra abszolút szükséges a teljes egyenlőség hirdetése, hiszen azáltal találnak módot Isten törvényének elvetésére (gyakorlatilag azt tanítva, hogy Krisztus felszámolta a törvényt, s ezt csak Isten tehette meg). Hiába tanítja azt a Biblia, hogy a bűn az Isten törvényének áthágása (1Jn. 3:4), s a törvény a tökéletes szabadság törvénye (Jak. 1:25), ami által megítéltetünk (Jak. 2:12).
A trinitarista magyarázatok számos összefüggéstelen, logikátlan és abszurd következtetést eredményeznek. Ilyen például az, hogy egy lény önmaga felé szolgáló főpapja legyen önmagának. Egy ilyen hiú, hiábavaló és logikátlan megoldás nem jöhet egy abszolút tökéletes Istentől.
Mivel Isten kiutalhatja tulajdonságait, erejét és akaratának véghezvitelét, így semmi problémát nem okoz az, hogy a jelen föld teremtését is kiutalta egy alárendelt lénynek. Krisztus ezzel a felruházott hatalommal teremthetett (Kol. 1:16-18). Ugyanez a teremtésre Neki kiutalt hatalom az oka annak is, hogy viselheti azokat a jelzőket, amelyeket az Ézsaiás 9:6 verse tulajdonít neki. Krisztus az általa létrehozott teremtés atyja, s viselheti ezt a jelzőt, mivel számos ilyen formájú atyaság létezik a mennyben és a földön (Ef. 3:14). Ebben az idézetben a görög patria szó szerepel, aminek pontos jelentése atyaiság, de a fordítók nemzetségnek fordították. Ezek az atyaiságok az Atya Istentől származnak, illetve Ő utalja ki. Még a földön, az emberi családon belül is, az atya szerepe ebbe az Isten által elrendelt és kiutalt hatalmi körbe tartozik, s ez felelősséggel jár. A családnak az apa a feje, az Isten házának Krisztus, Krisztusé pedig Isten, aki mindezt így rendelte.
Krisztus minden teremtmény elsőszülöttje, azt pedig már láttuk, hogy mit jelent az elsőszülött kifejezés a bibliai használatban. Ha ezt olyanképpen próbáljuk értelmezni, hogy mindennek ellenére Krisztus mégsem egy teremtmény, akkor a nyelv egy abszolút haszontalan eszköz lenne a gondolatok és fogalmak pontos átadására, és semminek nem lenne szilárd és biztos jelentése. Az efféle összefüggéstelenség és állhatatlanság sajátosan jellemzi a trinitarista gondolatvezetést.
Krisztus volt a Messiás, Aki mint ember, Júda családfájából származik, és Akinek Isten az uralmat kezébe ígérte. Visszajövetelekor Ő veszi át Dávid trónját Izrael háza fölött. Dávid hozzátartozik Krisztus testi geneológiájához, és társörökös, társuralkodó lesz Krisztus mellett (Ezék. 34:24), ahogyan a feltámadott szentek is uralmat nyernek (Jel. 3:21). Egy örökségnek csak akkor lehet bárki prototokosz-a, ha többen követik, s tudjuk, Krisztus az első, a minta, mivel Ő az első a feltámadottak közül, Neki van elsősége mindenben (Kol.1:18), akit “a szentség szelleme a halottak közül való feltámasztással Isten Fiaként hatalmas erővel bizonyított” (Róm. 1:4). Mindazok, akik Őt követik, Vele örökösök abban, amiben Ő első volt. Isten a Fia által szólt hozzánk, akinek Ő rendelt mindent örökségéül (Héb. 1:2), s Akinek mi társörökösei vagyunk (lásd pl. Róm. 8:16-17stb.).
Isten a maga tulajdonságait saját akaratának elhatározásából osztja meg. Krisztus – ahogyan mi is azok lehetünk – részese az isteni természetnek. Eképp válunk elohim vagy theoi lényekké, de soha nem leszünk egyenlőek az Atyával, és lehetetlen, hogy visszamenőleg társ-örökkévalóak legyünk Vele, még ha az előttünk való örökkévalóságra el is nyertük az örök élet ajándékát. Az örök élet ajándékát pedig azok kapják meg, akik ismerik az egyedül Igaz Istent és az Ő Fiát, Jézus Krisztust (Jn. 17:3).
Nekünk is megadatik, hogy elnyerjük az örök életet (1Tim. 6:19), mint örök életet remélő örökösök (Tit. 3:7).
Krisztus szenvedése által tanult engedelmességet, s miután tökéletessé vált (számos fordítás a ‘tökéletessé (telíó) vált’ helyett ‘elvégzett munkát’ ír), örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, s Isten főpappá tette Melkizedek rendje szerint (Héb. 5:8-19). Krisztus így vált tökéletessé, és engedelmessége tette lehetővé számunkra az örök élet elnyerését, de nem Ő annak az örök életnek a forrása. Az örök életet az Atya ígérte meg (1Jn. 2:25), az egyedül halhatatlan Isten, Aki ajándékként adja azt nekünk (1Jn. 5:11-13), Ő az igaz Isten, az örök élet (1Jn. 5:20).
Mindannyian az Isten képére lettünk teremtve, úgy a testi, mint a szellemi világban (1Móz. 1:26-27). A Szent Szellem volt a hiányzó elem vagy dimenzió, ami a világba lett hozva Krisztus által (Jn. 1:9). De nem Krisztus volt az a világosság, vagy annak a világosságnak a forrása. Az Isten a világosság forrása, s a világosság az Isten ereje, amit Szent Szellemként ismerünk. Krisztus volt az örök üdvösség eszköze, Akiről a próféták bizonyságot tettek (Jer. 23:5,6; Ézs. 43:11; Lk. 2:11; Ézs. 45:15-24). Isten magasztalta fel Krisztust, amint azt már láttuk, az alázatosan és engedelmesen elvégzett munkájáért, halálig tartó odaadásáért, amiért olyan hatalmat és nevet kapott Istentől, ami fölötte áll minden más névnek (Fil. 2:5-11; Héb. 12:2). Az tehát vitathatatlan, hogy az Atya kiutalásából ered minden hatalom. Ebből semmiképpen nem lehet levonni olyan következtetést, hogy egyenlőek voltak, vagy lennének. Krisztus soha nem nevezte magát az Istennek, viszont az Atyára úgy utalt, mint aki Istene és Atyja. János és Pál határozottan kijelentették, hogy soha senki nem látta Istent, Krisztust pedig ezrek látták.
Krisztus az Atyja nevében jött el, de nem fogadták be (Jn. 5:43), pedig Ő volt a próféta, akinek már Mózes megjövendölte az eljövetelét:
5Mózes 18:18-19 18 Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. 19 És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom.
A Messiás az Isten nevében, az Isten szavait közvetítette. Testi megjelenése előtt az Isten fia volt, mint elohim, de nem volt egyenlő Eloah-val, az Istennel (ton theon), Akit az Újszövetség Atyának nevez. Krisztus hűséges volt ahhoz, Aki létrehozta Őt (a Zsid. 3:2 szószerinti jelentése: hű az ő létrehozójához; A Marshall’s Interlinear Bible pl. pontosan fordította a szövegben szereplő görög poieszanti szót, amelynek jelentése alkotó, de a trinitaristák megbízottként fordították). A görög poieo jelentése alkotni vagy csinálni, s a szónak ezt az értelmét csak a niceai zsinaton vitatták el.
A trinitaristák által létrehozott Niceai Hitvallás pontjai teljesen ellentmondanak az igaz bibliai hitnek.
A niceai, konstantinápolyi és kalkhedóni zsinatok történelmét és megvallásait további tanulmányok mutatják majd be.
A valójában Kalkhedónban létrejött, de niceainak tulajdonított Niceai Hitvallás fogalmazása olyan értelmezést eredményez, ami ellentmond a Biblia szavainak. Lényegében olyan nyelvezetet használnak benne, ami azt sugallja, hogy Krisztus egyes-egyedül az Isten fia, ami természetesen hamis állítás. Krisztus és az Atya egylényegűségét pedig olyan fényben tálalják, mintha csupán Ők ketten lennének ebben az egylényegű állapotban. Krisztust úgy állítják be, mintha Ő lenne az egy Igaz Isten, ami pedig az első parancsolat megrontása és káromlás. A trinitaristák nem értik sem a próféciák jelentőségeit, sem az áldozati rendszer szerepét. Krisztus valóban a botlás köve és a botrány sziklája sokak számára.
1Péter 2:7-10 7 Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett, a botlás köve és a botrány sziklája: 8 megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak. 9 Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára. 10 Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok.
Egyetlen egy Igaz Isten létezik (Jn. 17:3; 1Jn. 5:20), Aki Jézus Krisztusnak is Istene és Atyja, s mindannyiunk Istene és Atyja (Jn. 20:17). Soha egyetlen ember nem látta Őt, nem hallotta szavát és nem is láthatja emberi szemmel. Az Atya megközelíthetetlen és felfoghatatlan világosságban lakik, s egyedül Ő bírja a teljes halhatatlanság állapotát (1Tim. 6:16), illetve teremtés nélküli létet. Azoknak, akik befogadják a kegyelmet és engedelmesek iránta, megadja, hogy fiai lehessenek (Róm. 8:14; Gal. 4:5-6; Zsid. 2:10; 1Jn. 3:1-2; vö. Zsid. 5:9), az elohim vagy theoi létvalóság tagjaiként (Zak. 12:8). Mindent összegezve: Isten az egy.
